Szent József Katolikus Templom
Kiskőrös
Kiskőrös
Hétfő: első nap
Kedves Testvérek!
Nagy szeretettel köszöntök mindenkit, nagyon sajnálom, hogy fizikailag nem tudok jelen lenni, de lelkileg a közösséggel vagyok. Nagyon kedves nekem az a környék, hiszen gyermekkoromban sokat nyaraltam Soltvadkerten, közeli rokonaimnál. Nagyon vágyódtam arra, hogy ott lehessek Kiskőrösön. De reméljük, hogy ez a téma, az Oltáriszentség témája, amelyet a Nemzetközi Eucharisztikusra való felkészülés jegyében végezünk, segít annak megértésében, hogy az Oltáriszentség által, milyen közel lehetünk egymáshoz. Akkor is, ha a fizikai kontaktus, a fizikai találkozás nem valósulhat meg.
Mivel kármelita szerzetes vagyok, a szerzetesrendem lelkisége alapján, a kármelita szentek, lelki mesterek élettapasztalata, életpéldája alapján szeretném vezetni elmélkedésemet.
Az első napon az Oltáriszentség néhány alapvető igazságára szeretném felhívni a figyelmet a szentek élettapasztalatán keresztül, holnap pedig az Eucharisztia liturgikus gyakorlatának három fajtáját: a szentmisét, a szentáldozást és a szentségimádást szeretném körüljárni, majd a harmadik napon pedig azt szemlélnénk, hogy az Oltáriszentség miként alakítja át az életünket, illetve miként formál bennünket egy közösséggé.
Most tehát néhány alapigazságra szeretném, hogy koncentráljunk. Kezdem rögtön a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottójából: „Minden forrásom belőled fakad.” (Zsolt 87, 7) Ez a zsoltáridézet mondhatjuk a források forrásának nevezi Istent, de tudjuk, hogy az Egyház azt tanítja, hogy az Eucharisztia életünk csúcsa és forrása. „Az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcsa”. „Az összes szentség, mint minden más egyházi szolgálat és az apostoli tevékenység is, a szent Eucharisztiához tartozik és reá irányul. Az Eucharisztiában ugyanis benne van az Egyház minden lelki java.” (KEK1324)
Amikor lelkigyakorlatokon szoktam az Eucharisztiáról beszélni szeretek kivetíteni két rajzot. Az egyiken Keresztes Szent Jánosnak (1542-1591) a hegyrajza látható, amin három utat látunk fel a hegyre. A két szélső úton eltévedünk, a középsőn, amely az önmegtagadások útja felérünk a hegy tetejére, ahol Istennel teljes közösségbe lehetünk. Ez a szent hosszan magyarázza, hogy miért nem jó a másik két út, amelyeket a tökéletlen és a tévelygő lelkek útjainak nevez, és miért a legbiztosabb a középső a tökéletessé szűk útja. Bennünket ez most nem érdekel. Hanem azt fontos megállapítanunk, hogy a szentmisében fenn vagyunk a csúcson egy pillanat alatt. Az Úr Jézus felröpít önmagához az ő szentségi kegyelme által. Egyesülve vagyunk vele. Milyen könnyűnek tűnik ez így. De hohó, gondoljunk arra is, hogy azért, hogy minden pillanatban az Úrral legyünk, és ez valóban keresztény életünk célja, mégis meg kell tudnunk mászni a hegyet. Legalábbis akkor tudunk fent maradni, ha mi is megerősödünk a krisztusi erényekben. Ezért járnunk kell az önmegtagadások útját is, de az Oltáriszentségben jelen lévő Jézussal már sokkal könnyebb mindez.
És akkor nézzünk a másik rajzot, vagyis legalábbis képzeljük el: A kármelita nővérek rajzoltak egy olyan képet, amelyen egy kármelita nővér a középső úton úgy megy fölfelfelé, hogy a Szűzanya fogja a kezét és vezeti, segíti a rögös úton. A hegycsúcson a kis Jézus várja őt. Ebben a rajzból is sok fontosat tanulhatunk a lelki életre vonatkozóan. Lisieux-i Kis Szent Teréz nővér (1873-1897) mikor a lelki gyermekségről tanított, azt vallotta, hogy ő ugyan gyengesége folytán nem képes feljutni az Atyához, de rádöbbent arra – és ebben van az zsenialitása – hogy gyengesége nem hátrány, hanem éppen ez segít abban, hogy Jézus segítségét kérje. A lelki gyermekség útját tanítja nekünk, amelyben az egyik legfőbb evangéliumi mondat, hogy „ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek nem mentek be a mennyek országába.”
És azt is mondta Kis Teréz, hogy számára Jézus az a lift, aki felrepíti őt az Atyához. Ehhez a tanításhoz kapcsolódik ez a rajz. Most már látjuk, hogy miért a kis Jézus áll fenn a hegy csúcsán. A huszadik században élt egy olyan kármelita atya, akit Marton Marcellnek hívtak (1887-1966), a boldoggá avatása folyamatban van, már Tiszteletreméltónak nevezhetjük. Tulajdonképpen ő ihlette ezt a második rajzot, amit a nővérek készítettek, mert azt vallotta, hogy ő még talán Kis Szent Teréznél is kisebb, vagyis nem képes egyedül arra, hogy a liftbe beszálljon, vagyis Jézusra bízza magát, még a Szűzanyára is szüksége van, hogy aztán Jézussal együtt az Atyához emelkedjen. Bár az Oltáriszentségben, ahogy mondtam, fenn vagyunk a csúcson, mégis meg kell tudnunk járni ezeket az utakat.
És mi segít nekünk abban, hogy a megfelelő utat megtaláljuk? Talán éppen az, hogy az Oltáriszentséget életünk forrásának tartjuk. Feltehetjük a kérdést, hogy mi mik, vagy ki és kik számunkra azok a források, amik, vagy akik életerőt adnak. Sok minden eszünkbe juthat, akár egy jó kávé reggel, vagy örömteli találkozás a barátainkkal. A legmélyen azonban felfedezhetjük Istent, aki nemcsak erőt ad, hanem vezet is bennünket.
És most erről szeretnék egy kicsit bővebben is elmélkedni. A misztikusok számára az Eucharisztia, sokszor a tájékozódást segítő ragyogó csillag, a lélek sötét éjszakájában. Eszünkbe juthat a három napkeleti bölcs, akik az újszülött Jézust keresték, és egy csillagot fedeztek fel, ami által eljutottak vágyuk teljesedéséhez a Jézussal való találkozáshoz.
És ez a példa is igazodik az Egyháznak a szentségekről való tanításához. „A kegyelem hatékony jelei, melyeket Krisztus alapított és az Egyházára bízott, s általuk kapjuk az isteni életet. Látható szertartások, melyekkel a szentségeket ünnepeljük, jelölik és létrehozzák minden szentség saját kegyelmeit. A hit szentségei: feltételezik a hitet, de meg is ajándékoznak a hittel. Segítik a hivő embert az Istennel való kapcsolattartásban. Ezek nagyon fontos igazságok. Kell, hogy valamennyi hitünk legyen, de ha van a szentségek nagyon ráerősítenek. Ezt a gondolatmenetet folytatva írja XVI. Benedek pápa, hogy: „A szeretet szentsége, a legszentebb Eucharisztia, az önmagát föláldozó Jézus Krisztus ajándéka, aki föltárja nekünk Isten minden egyes ember iránti végtelen szeretetét. Ebben a csodálatos Szentségben az a „legnagyobb” szeretet nyilvánul meg, mely miatt „valaki életét adja a barátaiért” (Sacramentum Caritatis 1.)
És most újra visszatérnek egy szent példájára. Keresztes Szent János 9 hónapig börtönben volt, ahol fizikailag is bántalmazták, és lelkileg is terrorizálták. És ő neki eközben ráadásul még egy olyan érzése is volt, hogy Isten is elhagyta. Mint szerzetes pap nagyon vágyódott arra szentmisét mutasson be, vagy legalább megáldozhasson, de nem engedték meg neki. Az Oltáriszentség nagy ünnepe, vagyis az Úr napja táján ahelyett, hogy elkeseredett volna, hogy el van zárva a legszentebb áldozattól, egy versben énekelte meg az Oltáriszentség csodáját. És gondolhatunk a mai járványügyi rendelkezések kapcsán kialakult helyzetekre. Milyen sok ember, aki így is úgy is szenved, tehát egyfajta lelki sötét éjszakát él át, még az Oltáriszentségtől is meg vannak fosztva. Keresztes Szent János példája vigasztalás lehet mindenki számára, aki mostanában ettől szenved.
Szent János versének címe: A lélek örül, hogy Istent a hit által megismerheti.
Jól tudom, hol csörgedez a forrás.
Ha éjjel is van.
Ez örök forrás megbújt rejtekében,
De én tudom jól, hol rejtőzik éppen.
Ha éjjel is van.
Az életnek ezen sötétjében itt lenn,
Ez üdítő forrást megmutatja hitem,
Ha éjjel is van.
A lényeg tehát az, hogy minden sötétség ellenére tud hinni abban, hogy Isten szeretetének forrása fellelhető. A továbbiakban leírja ennek a forrásnak a jellemzőit, de a mi számunkra csak az utolsó három versszak fontos:
Ez az örök forrás, hol rejtőzik vajon?
Az élő kenyérben, hogy életet adjon,
Ha éjjel is van.
Ott van és szólít minden teremtett lényt,
Ők vizét isszák s nem látják a szent fényt,
Mert éjjel van még.
Vágyam az élő forrásért hull térdre.
Jól látom, ott van az élő kenyérben,
Ha éjjel is van.
Ebben a versben kifejeződik tehát hogy életünk forrása az Eucharisztia, vagyis Isten szeretetének legbiztosabb zálogát itt találom meg. Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a szent épp akkor írta meg ezt a dicsérő éneket, amikor el volt taszítva az Oltáriszentség vételétől. Annak a világban való jelenlét fogalmazza meg, ami akkor is él, akkor is cselekszik, amikor mi távol vagyunk tőle. És ennek a távollétnek többféle oka is lehet. Vannak, akik rendezetlen családi körülmények között nem járulhatnak szentáldozáshoz. Ők is szomjazhatnak erre, és az Úr őket is várja, és a távollét fájdalma is tisztulás, amely az élet rendezéséhez vezethet.
Összefoglalva, ha meghalljuk lelkünk mélyén a forrásnak a hangját, életünk sötét helyzeteiben is megtaláljuk a csúcsra vezető utat, és mindazt a segítséget, amely felvezet arra.
A csúcs és a forrás igazságainak kifejtése után még egy fontos dologra szeretném felhívni a figyelmet. Ezt teszem Avilai Nagy Szent Teréz gondolatai alapján. Számára is az Oltáriszentség egy utat mutató vezető csillag volt. Sokszor írja le, hogy éppen a szentmise, vagy szentáldozást követően világosodott meg valami nagy kérdésben Istenre vonatkozóan. Most azonban az ő jelenlétének fontosságát szeretnénk kihangsúlyozni. XVI. Benedek pápa amikor a szentség misztikájáról ír, azt hangsúlyozza, amely a keresztény misztika sajátja. Sok vallás ugyanis valami magasba felhőkbe emelkedéssel akarja elérni Istent, kivetkőzve az emberi, testi mivoltból, ezzel szemben a keresztény misztika a Megtestesülés nagy csodáját éli, amelynek az a lényege, hogy Isten emberré lett, felvette a természetünket, és így közösséget vállalt a mi testi mivoltunkkal is. Ennek titka az Eucharisztiában folytatódik. Itt idézem Benedek pápát. „….Az Ő testének és vérének közössége által egyesülés lesz: a szentség „misztikája”, mely Istennek felénk való lehajlásán nyugszik, de továbbhalad és magasabbra vezet, mint ahova az ember bármilyen misztikus fölemelkedése fölérhetne.” (XVI. Benedek: Deus Caritas Est 13)
Avilai Szent Teréz korában is voltak olyan lelki irányzatok, amik azt vallották, hogy ha már gyakorlott imádkozó vagy, szakadj el a testtől, sőt Jézus földi alakját is felejtsd el. Egy ideig tetszett ez Teréznek, de aztán rájött arra, hogy mindig meg kell maradnunk Jézus emberi természetére való odafigyelésnél. Ellenkezőleg szembe mennénk a mennyei Atya tervével. Csak egy idézet. „Azt hiszem világosan megmagyaráztam, hogy bármennyire át legyen is valaki szellemülve, annyira azért még sem szabad az anyagiaktól irtóznia, hogy még az Úrnak legszentebb emberiségétől is elforduljon. (…) Ismétlem, leányaim, én ezt az utat nagyon veszedelmesnek tartom. Az ördög ily módon annyira juttathatna bennünket, hogy elveszítenénk az áhítatunkat a legméltóságosabb Oltáriszentséggel szemben is.” (6BV7, 14-15)
És látjuk azt, hogy ezt a hitet is az Oltáriszentség titka erősíti. Jézus azért jött hozzánk emberként, hogy mi is elfogadjuk emberségünket, és ne meneküljünk előle. Amikor az Úr szent testét magunkhoz vesszük akkor is emberi természetünk nyer felemelést. És mivel ő elfogadta és nagyra értékelte a mi testi mivoltunkat, közösséget vállalt velünk, egymással is közösséget kell vállalnunk. Itt lehet szólni az Eucharisztia közösséget teremtő igazságáról, amit majd a harmadik napon szeretnék kifejteni. Most befejezésként hadd idézzem Benedek pápa előbb idézett gondolatának folytatását: „De most még egy további igazságra kell figyelnünk: a szentség „misztikájának” szociális jellege van. A szentáldozásban ugyanis én magam is úgy egyesülök az Úrral, mint az összes többi áldozó: „Egy kenyér ez. Azért vagyunk mi sokan egy test, mert valamennyien egy kenyérben részesedünk” – mondja Szent Pál (1Kor
10,17). A Krisztussal való egyesülés egyidejűleg egyesülés mindazokkal, akiknek Ő ajándékozza magát.” (XVI. Benedek pápa: Deus Caritas Est 14.)
Testvérem kívánom, hogy mindannyian felfedezzük az Oltáriszentségben az Urat, mint életünk forrását és csúcsát, és valóban felfedezzük, hogy milyen közel van így hozzánk, és az ő segítségével milyen közel lehetünk egymáshoz, akkor amikor olyan sok minden próbál szétválasztani minket. Ámen.
Kedd: második nap
Kedves Testvérek!
Szeretettel köszöntök újra mindenkit, még mindig így ismeretlenül, de lélekben próbálok a kiskőrösi templomi – plébániai közösséggel együtt imádkozni. Tegnap az esti szentmise órájában is különösen imádkoztam a Kedves Testvérekért, hogy valóban igazi lelkigyakorlat legyen így ebben a furcsa közvetítési formában. És amikor a saját szentmisémet mutattam be, akkor is ez volt a szándékom: a kiskőrösi plébániai közösségért, a triduumon résztvevőkért, családjaikért imádkoztam.
Ahogy jeleztem ma az Oltáriszentség liturgiáját tanulmányozzuk a szentek szemszögével. Szentmise, szentáldozás, szentségimádás. Rögtön fel tehetjük a kérdést, hogy a szentáldozást miért kell elválasztani a misétől. Bizony benne van a misében, de egy olyan személyes pillanat, amelyet fontos külön kiemelnünk.
A szentmise kapcsán nem megyek bele annak részletes magyarázatába, hiszen az még több óráig is eltartana. Néhány alapigazságot szeretnék kiemelni. Főleg azt, hogy a szentmise nem egyszerűen megemlékezés az utolsó vacsoráról, vagy Krisztus kereszthaláláról, hanem sokkal több ennél. Szent II. János Pál pápa tanítja, hogy „Az Eucharisztia szentségében a szeretet egyetemessége magának az Üdvözítőnek a szavaiból következik. Alapításakor ugyanis nemcsak annyit mondott, hogy ’Ez az én testem’, Ez az én vérem’, hanem hozzátette: ’mely értetek adatik… értetek kiontatik’ (Lk 22,19-20). Nemcsak azt állította, hogy amit eledelül és italul ad nekik, az az ő teste és az ő vére, hanem hangsúlyozta az áldozati jelleget is, szentségi módon megjelenítve áldozatát, amely néhány óra múlva a kereszten teljesedik be mindenki üdvösségére. A szentmise megjeleníti a Kereszt áldozatát, nem ad hozzá semmit és nem sokszorozza meg azt. Megemlékező ünneplése”, megemlékező megmutatása” (memorialis demonstratio) ismétlődik, mely által Krisztus – egyetlen és végleges – megváltó áldozata mindig aktualizálódik az időben.” Tehát a lényeg, hogy a szentmise áldozat, amely itt és most megvalósul.
A szentek nagyon érzékenyek voltak arra, hogy a szentmise áldozat értékét felismerjék, és abból sok gyümölcsöt merítsenek. Edith Stein felteszi a kérdést, hogy érthető, hogy valaki megfosztja magát az isteni szeretet e rendkívüli jelétől, sőt egyszer kevesebbszer is, mint ahányszor lehetséges lenne? Gondolhatunk Lisieux-i Szent Terézre, aki kis kamaszlányként egy óriási megtérésen ment keresztül. Aminek a lényege az volt, hogy a karácsony esti szentmiséről hazajövet egy olyan családi esemény érte, amin addig mindig megsértődött volna, és ekkor megérezve Krisztus áldozatos szeretetét, szeretettel tud válaszolni a sértésre. „Az éjféli miséről jöttünk meg, ahol boldogságomra magamhoz vehettem az erős és hatalmas Istent. Ezen az éjjelen, mikor gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem, hanem ellenkezőleg: győzelemről-győzelemre mentem s úgyszólván „az óriás pályafutását kezdtem meg!” Kis Szent Teréz életében mindig nagyon fontos volt a szentmise, idézzük fel még egy imádságát. Valószínűleg nem beszéltek neki az epiklézisről, a Szentlélek hívásáról, ami az átváltoztatásnál történik, de neki mégis van egy szép imádsága evvel kapcsolatban: „Micsoda alázat a tiéd, dicsőség isteni királya, hogy aláveted magad minden papodnak, semmi különbséget nem téve a között, akik szeretnek téged, és azok, akik langyosak, hidegek a te szolgálatodban…! Az ő hívásukra lejössz a mennyországból, előre tudnak hozni és visszavinni a szent áldozat órájában, mindig rendelkezésükre állsz.” (Or 20).
Avilai Szent Teréz az áldozat, vagyis a mennyei Atya akaratának való alávetettségünkhöz mintegy segítségként értelmezi a szentmisét. Mikor a Miatyánk imádságát magyarázza kijelenti, hogy nem véletlen kérjük a legyen meg a te akaratod fohász után a mindennapi kenyeret. Így ír: „Az édes Jézus, amint mondom, nagyon jól tudja, mennyire nehéz dolgot ígért meg a mi nevünkben. Ismeri gyarlóságunkat és tudja, hányszor hitetjük el magunkkal, hogy nem tudjuk, mit akar az Úr, csak hogy ne kelljen az Ő akaratát megtennünk. Mivel tehát ennyire gyöngék vagyunk, Ő pedig annyira irgalmas, belátta, hogy erősítő szerre van szükségünk s azért könyörögte ki számunkra az örök Atyánál ezt a felséges kenyeret.”
A szentáldozásban a Jézussal való legbensőségesebb találkozásunk valósul meg. A szentek közül többen már nagyon érzékenyek voltak erre a szentáldozásuk alkalmával.
Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet nővér azt mondta elsőáldozása alkalmával, hogy „Nem vagyok éhes, Jézus jóllakatott engem.”
Lisieux-i Szent Teréz már a nővére elsőáldozására is készül, még ő nem áldozhat, de hozzá akar járulni lélekben. „Egyik este hallottam, amint mondta, hogy az első Áldozással új életet kell kezdeni; rögtön elhatároztam, hogy én nem fogok addig várni, hanem Céline-nel egyidőben kezdem meg új életemet.” – írta önéletrajzában. Illetve nézzünk meg egy másik kedves gondolatot: „Ekkor eszembe jutott, hogy úgy hallottam: első áldozásunk napján mindent elnyerünk, amit csak kérünk; ez a gondolat megvigasztalt, s jóllehet, nem voltam még hat éves, ezt gondoltam: «Imádkozni fogok a szegényemért első áldozásom napján.» Öt év múlva beváltottam az ígéretemet s remélem, hogy a jó Isten meghallgatta az imát, melyet Ő sugallt nekem, misztikus testének egyik szenvedő tagjáért …” (Ö 23) És amikor elérkezik az elsőáldozáshoz „Ez a szeretet csókja volt, éreztem, hogy szeretnek s én is ezt mondtam: „Szeretlek, neked adom magam mindörökre”. Nem voltak kérések, küzdelmek, áldozatok, Jézus és a szegény kis Teréz már régóta nézték és értették egymást … Ezen a napon pedig nem volt tekintet, csak egggyéolvadás, nem ketten voltak már, Teréz eltűnt, mint ahogy a vízcsepp elvész az óceánban. Jézus maradt meg egyedül, az úr, a Király.” – Természetesen ezt már később fiatal nőként írja le Teréz. Talán mi nem emlékezünk a szentáldozásunkra, vagy csak halványan, talán nem is értettük, hogy mi történt akkor, de utólag mi is adhatunk értelmet neki, és hálát adhatnunk az Úrnak azért a napért, amikor először jött el így hozzánk, és hogy azóta is eljön.
Nagyon fontos a figyelmes jelenlét a szentáldozás pillanatában és fontos, hogy az azt követő percek is az Úrra való figyelésben teljenek el. „Maradjatok szívesen Ővele s ne mulasszatok el olyan jó alkalmat, amilyen a szentáldozást követő óra, hogy eléje terjesszétek ügyeiteket. Fontoljátok meg, hogy ez nagy haszonnal jár s hogy az édes Jézus nagyon szereti, ha ezt az időt az Ő társaságában töltitek. Őrizkedjetek attól, hogy ezt az időt elvesztegessétek. (…) Ő bizonyára sok bölcs oktatásban fog benneteket részesíteni, ha nem is halljátok a hangját. Ellenben ha azonnal másfelé jártatjátok az eszeteket és nem törődtök azzal, hogy ki van bennetek, akkor magatokra vessetek. Ez az idő rendkívül alkalmas arra, hogy meghallgassuk a mi Mesterünk oktatását, hogy megcsókoljuk lábait a tanításért, hogy kérve-kérjük, ne távozzék tőlünk.”
Szerzetesnővéreinek is ajánlja a lelki áldozást, hiszen abban az időben (egészen 1905-ig) nem lehetett minden nap áldozni, de a lelki áldozásnak ma is nagy szerepe lehet. „Ha pedig nem járulhatnátok a szentáldozáshoz, leányaim, akkor a szentmise alatt igyekezzetek lelkileg áldozni. Ez is nagy haszonnal jár. Utána pedig tegyetek éppúgy, mint a szentségi áldozás után s szálljatok magatokba! ez kitűnő eszköz arra, hogy az Úr iránti szeretet belehatoljon szívünkbe.”
A szentáldozás gyakorlatához még egy gondolatot szeretnék hozzáfűzni. Jelenleg a járvány terjedése miatt a püspöki kar elrendelte, hogy csak kézben lehet áldozni. Egyesek méltatlannak tartják ezt, de szerintem, ha nagy tisztelettel és hálával gondolunk arra, hogy az Úr Jézus kezünkbe adja önmagát, akkor ez nagy növeli az áhítatunkat, szeretetünket, csodálatunkat az ő irányában. Evvel kapcsolatban egy olyan verset szeretnék idézni, amit Marcell atyának tulajdonítanak, bár nem egészen biztos, hogy ő írta, saját kezével írt példány is fennmaradt. Ez a vers a címéből adódóan, úgy tűnik nem ide illik, hiszen a címe: Az én karácsonyom.
Anyácskám, Édes, egyetlen pillanatra
Add a kezembe drága Gyermeked!
Nem ejtem el… , de hogy ha mégis félted:
Hadd fogjam együtt, egy kicsit Veled.
S ha megtanultam, hogy kell Rá vigyázni,
Egészen is majd rámbízod, ugye?!
Nézd, jól fogom? Elég szelíden, lágyan?
Ó, azért van hunyva csillogó szeme!…
Még énekelni is tudok anyácskám,
Bár nem sokat, csak életem dalát.
Nem híres dal. Nem baj, ha nem figyel rá,
Csak álmodjék, csak álmodjék tovább!
Ne félj Anyám, szobádra is vigyázok,
Majd hordok ágat, kis kereszteket.
Én nem bírok el égig érő fákat,
De rőzselángot mindig égetek!
Anyácskám látom, hogy kemény a jászol.
Elhozhatnám a bölcsőmet Neki?
A szívem az. Már hófehérre mostam.
Szelíd kezed meg majd kibéleli!
Már ring a bölcső. Már csak nézd anyám:
Reám tekintett! Boldog pillanat!
Anyám, az égnek nincs ily tiszta kékje,
Így nem ragyog a legszebb déli nap!
Anyám, ha kell, segítek minden munkán,
Nem kérek érte semmi, semmi bért.
Hiszen tudod: az éltemet odaadnám
A Gyermekért, az édes Jézusért!
Anyám, engedj, hogy mindig itt maradjak,
S ha kis Jézuskád csókot ád nekem
Anyám, betelt a szívem minden vágya,
Karácsonnyá lett egész életem!
Úgy tűnik, hogy ez egy szép karácsonyi vers, amiben Marcell atya eltűnődik azon, hogy milyen lenne, ha kezébe venné a Kis Jézust. Ha arra gondolunk, hogy ő egy pap, aki minden nap szentmisén veszi kezébe az Oltáriszentséget és ehhez kéri Mária segítségét, akkor látjuk, hogy nem csupán a karácsonyról, hanem az Oltáriszentségről szól ez a vers. Mi is kérjük minden egyes szentáldozás előtt, hogy Jézust a Szűzanya társaságába, az ő lelkületével vele együtt vegyük kezünkbe és magunkhoz.
Néhány szót mondjunk a szentségimádásról is. XVI. Benedek pápa szerint „elterjedt ellenvetés volt például, hogy az eucharisztikus kenyeret nem azért kaptuk, hogy szemléljük, hanem azért, hogy együk. Valójában az Egyház imádságos tapasztalatának fényében ez a szembeállítás minden alapot nélkülözött. Már Szent Ágoston megmondta: ’Senki ne egye ezt a kenyeret anélkül, hogy előbb ne imádta volna; vétkeznénk, ha nem imádnánk’. Az Eucharisztiában ugyanis Isten Fia jön elénk és egyesülni akar velünk; a szentségimádás nem egyéb, mint az eucharisztikus ünneplés természetszerű fejleménye, ami nem más, mint az Egyház imádásának legnagyobb tette. Magunkhoz venni az Eucharisztiát annyit jelent, hogy imádjuk azt, akit befogadunk. Éppen így és csak így válunk eggyé Ővele, és bizonyos módon a mennyei liturgia szépségét ízleljük. A szentmisén kívüli szentségimádás folytatja és elmélyíti azt, ami a liturgikus ünneplésben történt. Ugyanis csak az imádásban érlelődhet az igaz és mély összeszedettség. És éppen az Úrral való személyes találkozás e tettében érlelődik a szociális küldetés is, melyet az Eucharisztia magában foglal, és le akarja bontani a falakat nemcsak köztünk és az Úr között, hanem és elsősorban azokat a falakat, amelyek a többiektől választanak el minket.”
A szentek életéből nagyon sok példát hozhatunk. Most csak Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet életéből veszünk néhányat. A redemtorista missziós atyák által tartott nagymisszió lezárása után Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet így fogalmaz: „Ezekben a napokban esténként egy kis látogatást teszek az Oltáriszentségnél. Milyen kedves órák ezek, melyeket Szerelmem közelében töltök! Engedem kiönteni szívemet, hagyom magam rajta kapni, hogy ezer bolondságot mondok ennek az isteni Vőlegénynek, de Ő szereti ezt a fesztelenséget, amit a szívben töltünk el. És utána hallom csöndes hangját lelkem mélyén, figyelmes tanácsokat ad, mely előkészít arra az életre, melyet követni fogok.” (Napló, 1899. április 5.)
A Kármelbe lépését követően alig egy hónappal (1901. szeptember 11-én) írja a következőket Angles kanonoknak: Minden vasárnap szentségimádásunk van a kápolnában. Amikor kinyitom az ajtót, hogy az isteni Rabot szemléljem, aki engem rabbá tett ebben a kedves Kármelben, úgy tűnik nekem, hogy ez az ajtó kissé már a mennyország megnyitott ajtaja. Akkor mindent, ami a szívemben van, elhelyezek Jézusom elé, és ott az Ő közelében mindent megtalálok. (L 91)
Húgának, Guite-nek írja: Kedden Szent Terézt ünnepeljük, és én már örvendezem ennek. Az Oltáriszentség ki lesz téve a kóruson, és azon a napon, azt gondolom, hogy itt maradhatok addig, amíg csak akarok; azt is gondolom, hogy neki adom magam. Legyetek majd velem, drágáim! Annyira szeretek nektek a Jóistenről beszélni… Ott az Ő közelében megtalállak titeket, mert a lelkek számára egyáltalán nincs szétválás. Annyira szeretlek benneteket! Soha nem éreztem ezt ennyire! (L 97)
Testvérek mi is imádjuk az Oltáriszentséget, akit magunkhoz vettünk, vagy később magunkhoz veszünk és így rendüljünk meg eme csodálatos áldozat előtt, ami bennünket gyógyít, épít, boldoggá tesz, és újra és újra egymáshoz visszavezet és összekapcsol. Ámen.
Szerda: harmadik nap
Kedves Testvérek!
Az utolsó napon is szeretettel köszöntök mindenkit, innen Budapestről. Tegnap sikerült a személyes szentmisémet, ahol csak egyedül lehettem jelen, éppen a kiskőrösi szentmisével egy időben celebrálni, hogy így még inkább ott tudjak lenni lélekben. Hogy a hangfelvételek időben megérkezzenek és Attila atya és Ignácz Péter kántor közvetíteni tudja korábban kellett azokat rögzíteni, így a tegnapi elmélkedés után értesültem csak a Püspöki Kar rendelkezéséről, hogy hamarosan a nyilvános szentmisék is fel lesznek függesztve. Valóban használják fel a Kedves Testvérek ezeket az utolsó napokat, ami után egy hosszabb idő következhet szentáldozás nélkül. Lehet gyakorolni a lelki áldozást, és akár egy csukott templom mellett elmenve is imádhatjuk a benne jelenlévő szentségi Jézust. De azt sem felejthetjük el, hogy bár most az Eucharisztiáról elmélkedünk, a feltámadt Jézus a Szentlélek által velünk van mindig. Ezt a jelenlétét élvezhetjük otthon is. A mai napon úgyis arról szerettem volna elmélkedni, hogy az Eucharisztia hogyan alakítja át az életünket és kapcsol minket egy közösségbe akkor is, amikor épp nem a templomban vagyunk. Hogyan formálódik ki bennünk egy olyan életmód, amelyet eucharisztikusnak nevezhetünk.
Tegnap volt szó az áldozat fogalmáról, mely az Oltáriszentségben Jézus önajándékozó szeretetét jelenti. „Az Eucharisztia egyesít bennünket Jézus önátadásának aktusával. Mi nemcsak statikusan fogadjuk be a megtestesült Logoszt, hanem részeseivé válunk önátadása dinamikájának.” (XVI. Benedek: Deus Caritas est, 13.)
Szent Edith Stein szerint „Biztos, hogy ez eucharisztikus élet Krisztussal való egyesüléshez vezet, az őhozzá való hasonuláshoz, és a megváltáshoz, ezeknek szükségszerűen láthatóvá kell, hogy váljon az emberben. Erős ok lesz arra, hogy higgyenek az eucharisztikus igazságokban, ha azok megmutatkoznak a példás keresztények életében és tanúságtételében, akik olyan vágyódással vettek részt a szentmisén, és éppen ezáltal növekedett bennük a szeretet Krisztus iránt, és a buzgalom, hogy szolgálják őt és dicsőítsék; és hogyan milyen erősek voltak, amikor a nehézségek terheit hordoztak, és felülemelkedtek a gyengeségeiken; és ahogyan egész létük és életük Krisztus képére és az ő követésére alakult.” (Az emberi személy struktúrája)
Avilai Szent Teréz szerint: Azért kapjuk, az élő kenyeret, hogy megtegyük az Ő akaratát. Mi az ő akarata: „Láthatjátok, leányaim, mit adott annak, akit legjobban szeretett, s ebből megérthetitek, mi az Ő akarata. Ezek az Ő ajándékai e világélet folyamán, és ezek arányban állnak azzal a szeretettel, amellyel valaki irányában viseltetik. Többet juttat belőlük azoknak, akiket jobban szeret; kevesebbet azoknak, akiket nem szeret annyira; aszerint, hogy kiben mekkora lelki erőt és szeretetet lát saját Szent Felsége iránt. Aki Őt nagyon szereti, tapasztalni fogja, hogy sokat is tud Őérette elszenvedni; aki kevésbé szereti Őt, arra kevesebbet is bocsát. Nekem az a meggyőződésem, hogy a szeretet a fokmérője azon erőnek, amellyel a nagy és a kis kereszteket képesek vagyunk hordozni.” „Így lesz a szentmise iskola, ahol mindennapi kenyerünk, útravalónk vételén túl akaratunk átadását és Isten akaratához igazítását tanuljuk. Jézus Krisztus, a jó Mester örökre a földön akart maradni, hogy ezt a nehéz leckét megtanítsa nekünk. Ne okozzunk csalódást Annak, aki vár ránk, hogy hasznos munkások legyünk országa építésében.” (Antonio Mas Arrondo: Érinteni az eget 149)
Szentháromságról nevezett Szent Erzsébet nővér írja: A nagycsütörtök esti eucharisztiáról szóló tanítás után válaszul az Úr kimondhatatlan szeretetére, önmagát adja: Jó Jézus, szeretetet fogok adni Neked a szeretetért, áldozatot hozok az áldozatért. Feláldoztad magad értem. Neked ajánlom magam, mint áldozat, neked szentelem életemet, vigasztalni akarlak, és ezért kegyelmeddel, ami nélkül semmire sem vagyok képes, mindenre kész vagyok. Ó Jézus, annyira szeretlek, annyira szeretnék valami jót tenni neked! Adj szenvedést nekem, ó Isten, Mindenható, áldozatul ajánlom fel magam a világ bűnöseiért. Felajánlom magam Jézussal, Vőlegényemmel, Jézussal, a legfőbb áldozattal.
Egy kis gyakorlati tanács, amit Szent Edith Stein azért ajánl nekünk, hogy eucharisztikusan éljünk: „A munkát, amellyel megbíz engem, meg akarom valósítani, ő erőt ad nekem, hogy sikerüljön. Így akarok Isten oltára elé lépni. Itt nincs szó rólam, sem az én kicsinyes dolgaimról, hanem a megbocsátás nagy áldozatáról. Az isteni áldozattal tudok én is részt venni benne, megtisztulni, eltelni örömmel és odatenni önmagamat az oltárra az én összes cselekvésemmel és szenvedésemmel. És amikor az Úr hozzám jön a szentáldozásban, én azt tudom kérdezni tőle: Mit akarsz, hogy tegyek? (ahogy ezt Szent Teréz írta egyik versében). És amit a csendes beszélgetés követően látok, mint feladatot, annak odaszentelem magam.” (A nőnevelésnek alapjai).
A szeretet Áldozatával való azonosulás Marcell atyát a felebaráti szeretet gyakorlására buzdította. Jézussal önmagát adta át mindenkinek. Nemcsak ezt tette, hanem másokat hívott meg a szentmiséjére, hogy ők is lépjenek be ebben az áldozatba, adják oda életüket Jézusnak és Jézussal egymásnak. Evvel megvalósította azt, amiről a Zsinat írt: „az egység jele és a szeretet köteléke.” Ez sem valami különleges gyakorlat tehát, mivel maga a II. vatikáni zsinat buzdít erre: „Az Egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne csak mint kívülállók vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményekben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt; tanuljanak Isten igéjéből, merítsenek erőt az Úr testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek, a szeplőtelen áldozatot nemcsak a pap keze által, hanem vele együtt tanulják meg önmagukat felajánlani és napról napra váljanak eggyé Istennel és egymás között a Közvetítő Krisztus segítségével, hogy végül Isten legyen minden mindenben.” (SC 48)
Most egy olyan gyakorlatot szeretnék bemutatni testvérek, amelyet Tiszteletreméltó Marcell atya egy olyan történelmi időszakban élt meg, amely közel áll, a mi mostani majdnem karanténos helyzetünkhöz. A kommunista időkben nem nézték jó szemmel a csoportosulásokat, vagy hogy ki hova jár templomba. Marcell atya egy olyan imahálót alkotott, aminek központja az általa bemutatott szentmise volt. Többen fizikailag nem lehettek jelen a szentmiséjén, de ők is beleadták magukat teljesen. Mindenki oda tette saját kisebb nagyobb mindennapi életáldozatait az oltárra Marcell atya miséjébe, és az imaháló tagjai tudták, hogy Jézus áldozatával egyesülve dicsőítik a mennyei atyát és ajándékozzák meg egymást. Marcell atya paktumot kötött sok lelki gyermekével, hogy bevonja őket ebbe a misztériumba. Itt egy hosszabb idézet következik Marcell atyától: „Paktum. Micsoda az? Szövetség kettőnk között.
A lehető legszorosabb, szétszakíthatatlan kötelék. (A Kármelhegyi Boldogasszony ajkán hangzik el votívmiséjének traktátusában: Reád adtam az én ruhámat és szövetséget kötöttem veled.) Te – részt veszel az én Szentmisémben, nemcsak mintegy „hivatalosan”, de különösképpen szívvel-lélekkel, kihangsúlyozottan, ehhez elegendő egyetlen határozott akarati aktus (bárhol, bármikor!): Részt akarok venni lélekben Marcell atya Szentmiséjében!” … – ezzel segítesz nekem, hogy kedves, sőt mindig kedvesebb legyen áldozati bemutatásom Istennek. Én a pap ennek fejében odaadom neked kötelező hálával Misémet. Rendelkezzél vele! Egy gyertya csak egy gyertya, de kettő s több gyertya növeli a fényt, a világosságot. Oda teszlek, ott vagy a paténán, a kehelyben, az átváltoztatásnál, szorosan együtt Jézussal, Aki maga az áldozatot bemutató Főpap és egyúttal Áldozat. Életáldozatunk az Övével különösen eggyé lesz az Úrfelmutatás után a keresztvetéseknél. Itt szinte rendkívülien nagy gonddal csatolom a magam életáldozatát, aztán a tiedet és minden paktumos testvéremet Jézus áldozatához, hogy teljes legyen Vele a mi egységünk. Értsd meg! Leírok 6 nullát az igazán semmi, ha 6 is. De hozzácsatolom az egyes számhoz, akkor az már egy millió. A szenvedés magában véve alig valami, de Jézuséhoz csatolva – végtelen értékű. Aki az Úrhoz tapad, egy lélek Ővele! Áldozatunkra is rávonatkoztatom – nagy hittel és bizalommal – a szent kijelentéseket: hostiam puram.. ezt a tiszta áldozatot, szent áldozatot, szeplőtelen áldozatot fogadja kegyes-derűs orcával az Atya, miként fogadta Ábelét, Ábrahámét és Melchisedekét. Itt, itt ebben a fenséges percben összeforrunk Jézussal és paktumos testvéreinkkel, s valljuk: mi is tiszta, szent és szeplőtelen áldozat akarunk lenni, úgy, hogy csupa bizalom alázattal merem Őt kérni: Jézussal való egyesülésünk következtében majd a Szent Csere tehát a megáldozás révén részesülünk minden áldásában és kegyelmében! (…) Eggyé lettünk a szeretetben és az áldozatban.”[1]
Az Egyház egységét megvalósító eukarisztia misztériumát fogalmazza meg Marcell atya a paktumban: „Részesei, tagjai, sejtjei vagyunk a nagy Krisztus–Testnek, az egyháznak; a Szentmisében pedig különösen egységesek a szent komolysággal elfogadott paktumunk révén! (…) Tehát gondolj kedves paktumos testvér, – mindennap arra: Nem vagy egyedül! Testvéreid veled vannak Jézus Szívében, tökéletes egységben a szentmiseáldozat folyamán! Légy rajta, hogy a megvalósulás hétköznapjaiban, azoknak minden órájában, percében is légy a mi Főpap – Áldozatunkkal, velem és minden paktumos testvérünkkel, sőt a teljes Egyházzal! (…) Így teljesedik Jézus Főpapi imájának fő óhaja: »Mindnyájan egyek legyenek! Amint Te Atyám bennem vagy és én Tebenned, úgy ők is egyek legyenek mibennünk« (Jn 17, 21). A szeretet diadala mindegyikünkben megvalósítja a szentpáli ideált: »Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem« (Gal 2, 20). Legyen tehát valóssággá a Szeretet diadala már életünkben és mindenekfölött halálunkban szent paktumunk által!”[2]
Testvérek ma az egymástól való elszakítottság rémületét éljük, hogy ne fertőzzük egymást, távol kell tartanunk magunkat egymástól. Mondhatjuk, milyen jó, hogy van internet, amin keresztül mégis kapcsolatot tarthatunk, de ez nem jelent semmit, ha nem közvetít szeretetet. Az itt vázolt áldozatos, eucharisztikus élet köt össze igazán valóságban egymással minket, amikor belekapcsolódva Jézus áldozatába, önmagunkat adjuk, Ő általa, Ővele és Őbenne, egymásnak. Bármilyen katasztrófa is törne ránk, kapaszkodjunk az életadó szent kenyérbe, Jézusba, vegyük magunkhoz ajándékát, és ajándékozzuk őt és magunkat egymásnak, akkor is, ha csak távolról szemlélhetjük, de leginkább akkor, ha már valóban vele egyesültünk. Most ebben a hátralévő nehéz időszakban, amikor mi atyák egyedül fogunk misézni a templomainkban különösen is gondolunk arra, hogy a fizikailag távol lévő testvérek közül talán sokan mindennapi küzdelmeikkel, szenvedéseikkel és áldozataikkal jelen vannak itt az oltáron. Ezeket mi mind odaajánljuk Jézus tökéletes áldozatához kapcsolva a mennyei Atyának. És bármilyen nehéz, gyakran értelmetlennek tűnő, vagy emberileg kárba vesző munkát is végzünk, ha nem zsörtölődve, hanem szeretettel, kereszthordozó lelkülettel tesszük az Úristen nagyon kedves, és főleg akkor, ha az oltár szentáldozatával egyesítjük. Én is ezt próbáltam tenni ezekben a napokban, miközben végig bántott, hogy a tartományfőnök atya (látva a járvány helyzetének súlyosbodását) az utolsó napon kérte meg, hogy mondjam le e triduumot, új nehéz feladatokat kaptam, megpróbáltam azokat a szentmise áldozatához kapcsolni, különösen most odatenni a kiskörösi közösség szentmiséjébe. És ha most egy elég kemény időszak előtt állunk, méltán kívánhatja mindenki, hogy a szentáldozásban erősítést kapjon, várjuk nagy reménységgel, azt a pillanatot, amikor az Úrral újra találkozhatunk. Ezt értem most leginkább a világi testvérekre. És akkor nemcsak az Ővele való találkozásnak, hanem mindazon sok egyéni emberi áldozatnak örvendhetünk, amit a nehéz hétköznapokban összeadtunk. Közben észrevesszük, hogy megváltozott az életünk, egészen krisztusiakká váltunk.
Mindezen jó szándékunkat, törekvésünket, az Oltáriszentség felett érzett örömünket, hálánkat, vagy akár fájdalmunkat, nehézségünket ajánljuk most Szent József oltalmába, akinek ünneplését kezdjük. A kármeliták sarutlan ágának megalapítójának Avilai Szent Teréznek huszonéves korában volt egy olyan betegsége, amelybe majdnem belehalt. Már megásták neki a sírt. Majd miután magához tért lebénult. Szent József közbenjárását kérte és meggyógyult, utána az első számú védőszentjének tekintette. Avilai Szent Teréz életében utána rendkívül nagy dolgot cselekedett az Úr. Higgyünk abban, hogy velünk is nagy terve van, ezért meneküljünk most különösen az Úr Jézushoz, a Szűzanyához és Szent Józsefhez, hogy bármilyen veszély is fenyeget bennünket, Őnáluk biztonságra találjunk. Ámen.
Ferenc pápa felajánló imája a járvány idején
Ó, Mária, te mindig az üdvösség és a remény jeleként ragyogsz utunkon.
Rád bízzuk magunkat, betegek Egészsége, aki hitedben szilárdan kitartva a kereszt alatt osztoztál Jézus fájdalmában.
Római nép Üdvössége, te tudod, mire van szükségünk, és biztosak vagyunk, hogy gondoskodni fogsz arról, hogy mint a galileai Kánában visszatérhessen az öröm és az ünneplés a mostani megpróbáltatások után.
Isteni Szeretet anyja, segíts, hogy felismerjük és elfogadjuk az Atya akaratát, és megtegyük, amit Jézus mond majd nekünk, aki magára vette szenvedéseinket és fájdalmunkat, hogy a kereszt által elvezessen bennünket a feltámadás örömére. Ámen.
Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Szülője, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó, dicsőséges és áldott Szűz! Ámen.
Erdő Péter bíboros imádsága járvány idején
Mindenható Urunk, atyáink Istene!
Hálát adunk neked a világért, amelyben lehetővé tetted az emberiség életét. Hálát adunk a teremtés egész gazdagságáért és csodálatos törvényszerűségeiért. Hálát adunk azért, hogy minden pusztító erő ellenére megmaradtunk, és képesek vagyunk arra, hogy világunkról és önmagunkról új és új felismerésekre jussunk.
Köszönjük, hogy egyénileg és közösségben is harcolhatunk megmaradásunkért és azért, hogy életünk egyre szebb és tartalmasabb legyen. De mindennél inkább köszönjük neked, hogy örök életre hívtál meg minket, és Krisztus Urunk megváltó halála és feltámadása által utat nyitottál nekünk az örök boldogságra.
Amikor olyan természeti csapások érnek minket, amelyek ellen a magunk erejéből teljesen biztos védelmet még nem találunk, átéljük, hogy végül is mindig a te kezedben van az életünk.
Alázattal kérünk, segítsd a tudomány embereit, hogy mielőbb megtalálják a mostani járvány ellenszerét! Adj a társadalmak vezetőinek éleslátást, hogy megfelelő intézkedésekkel gátat szabjanak a fertőzés terjedésének, segítsék a betegség megelőzését, leküzdését és a hatékony eszközök eljutását a rászorulókhoz. Adj irgalmat és örök nyugodalmat a betegségben elhunytaknak, adj a betegeknek gyógyulást, az orvosoknak és az egészségügy munkatársainak erőt és áldást bátor helytállásukhoz. Erősítsd bennünk a hitet, a bizalmat és a segítő szeretetet, hogy megadhassunk minden lelki és testi segítséget beteg embertársainknak és a gyászoló vagy aggódó hozzátartozóknak. Add, hogy felelős viselkedésünkkel mi is hozzájáruljunk a betegség terjedésének elkerüléséhez.
Bocsásd meg, Urunk, minden bűnünket, amit gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövettünk!
Szentháromság, Egy Isten, irgalmazz nekünk!
Boldogságos Szűz Mária, Betegek Gyógyítója, könyörögj értünk!
Ámen.
Az európai püspökök közös imája a világjárvány idején
Istenünk, Atyánk, világ Teremtője, aki mindenható és irgalmas vagy, aki irántunk való szeretetből küldted el Fiadat a világba, hogy lelkünk és testünk gyógyítója legyen,
tekints gyermekeidre, akik Európa és a világ számos részén ezekben a nehéz, zűrzavart és aggodalmat okozó időkben Hozzád fordulnak, mert erőre, megszabadításra és megnyugvásra van szükségük,
szabadíts meg minket a betegségtől és a félelemtől, gyógyítsd meg a betegeinket, adj vigasztalást a családjaiknak, bölcsességet a döntéshozóknak, erőt és jutalmat az orvosoknak, ápolóknak és önkénteseknek, és örök életet az elhunytaknak. Ne hagyj el minket a megpróbáltatás idején, de szabadíts meg minden rossztól.
Kérünk Téged, aki a Fiúval és a Szentlélekkel együtt élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen.
Mária, egészség és remény anyja, könyörögj érettünk!
[1] Sinkó Ferenc: Küldetésben a Szűzanyáért. A Kármelhegyi Boldogasszonyról nevezett Marcell atya élete és halála. Magyar Kármelita Rendtartomány, 1991., 94. old.
[2] Uo. 94 – 96. old.